Dóka Péter blogja

Dóka Péter: Muff kapitány

2012-03-04T02:15:00.000-08:00

– Kínai karatefilm? Arra nem fogeljönni. Ha meg eljön, akkor meg se várd a film végét, csak szaladj, nyakadbana lábad, mert az ilyen csajok harapnak, rúgnak. Ha taperolod a moziban,szétkarmolja az arcod! Volt egy ilyen harcias csajom. Ezt is ő csinálta!

Kicsi Dady kinyitotta a száját, ésmutatott valamit Iminek, amit nem lehetett látni a fogszabályzójától.

– Baromi ronda, mi?

Imi bólintott. Dady rágyújtott egycigire, és olyan arcot vágott, mint aki gondolkodik valamin. Imi közelebb csúszotthozzá a pad támláján.

– Akkor mi legyen, Dady?

Kicsi Dady kifújta a füstöt.

– Hazudni kell. Mondd neki, hogyromantikus film megy, mondjuk az Álmok tengere, vagy valami hasonló hülyeség.Aztán ha jön a főcím, hőbörögni kezdesz, hogy megváltoztatták a műsort, ésindulsz, hogy szétverd a gépész fejét. Még ő fog nyugtatni.

Imi összehúzta a szemét.

– Biztos?

– Ki van próbálva – Dady rákacsintottImire, és fújt egy füstkarikát. – Aztán jól markold meg a muffját a sötétben!

Imi a kvarcórát bámulta a kezén, minthamost látná először. Élete legboldogabb napja volt, amikor megjelent aziskolában ezzel a hétzenélős, beépített számológépes órával, amit a nevelőapjahozott Burgenlandból. Tulajdonképpen attól a naptól érezte, hogy nem gyerektöbbé. Felnézett az óráról, és megkérdezte Dadyt:

– Te láttál már?

– Micsodát?

– Muffot.

– Tízet is.

– Képen?

Kizártnak tartotta, hogy Kicsi Dady élőbenis látott volna. Azt el tudta képzelni, hogy csókolózott már. De igazi muffot…Kicsi Dady elnyomta a cipője talpán a félig szívott cigit, és lebiggyesztette aszáját.

– Élőben is.

– Hol?

– Maradjuk abban, hogy a nővérem muffjátazt láttam. Háromszor.

Ez hihetőnek hangzott. Dadynek tényleg voltegy nővére, tizenöt éves, egy évvel idősebb Dadynél. Csúnya, szemüveges lány, nagyorral, kócos hajjal. Imi emlékezett rá. Nem volt olyan jó bőr, mint Teca, akitmoziba akart hívni. Dady újabb cigarettára gyújtott, és elégedetten bámulta azezüstözött öngyújtót a kezében.

– Szólhatok neki, ha akarod.

Imi nem értette.

– Kinek?

– Áginak. A nővéremnek. Megmutatja neked,ha akarod.

Dady leugrott a pad támlájáról, éselindult kifelé a parkból. Imi rohant utána.

– A nővéred? A nővéred megmutatja nekema muffját?

Dady elgondolkodott. Nem is figyelt oda.Amikor Imi újra megkérdezte, hanyagul vállat vont.

– Lehetséges. Igen, nem lehetetlen.

Aztán megállt, és szúrósan Imire nézett.Úgy tudott nézni, mint Bruce Lee, mielőtt beviszi a végzetes ütést.

– Nagyon akarod?

Imi Dady nővérére gondolt. Sokszor láttaaz iskolában. Magas, félszeg lány, a homloka tele vörös pattanással. Egyszer azebédlőben hallotta nevetni, amikor előtte állt a sorban. Vékony hangja volt. Imiizzadni kezdett.

– Igen – suttogta. – Nagyon!

Dady közelről belebandzsított Imiszemébe, akár egy hipnotizőr.

– Biztos akarod? Egész lelkedből?

– Igen – lehelte Imi.

Dady nagy levegőt vett.

– Odaadnád érte a hangfalakat is?

Imi kiegyenesedett. Tehát erről van szó!A két átalakított Tesla hangfalról. A gumimembrános mélyközép sugárzókról, a nyugatnémethangváltókról, az újralakkozott dobozról, az arany hangfalselyemről. Fél évigbütykölte őket. Imi latolgatott, aztán bólintott.

–Ha egész közelről megnézhetem.

Dady átkarolta Imi vállát.

– Nem bánod meg!

Odaértek a bérházhoz. Kicsi Dady Imi kezébenyomta félig elszívott cigijét, és felrohant a lépcsőn. Imi a falnak dőlt, és szívnikezdte Dady cigijét. Az Ifjúsági Magazinban olvasta, hogya lányok ott ráncosak. Az osztálytársnőire gondolt, sima, piros bőrükre, kislányosarcukra. És egyszerre megértette, miért ráncosak pont ott. Mert azon a pontonmár öregebbek, mint máshol, oda van nőiességük titka elrejtve. A titok, hogymiért olyan átkozottul szorgalmasak, miért bőgnek, ha rossz jegyet kapnak.Miért kell velük mindig udvariasnak lenni, és miért nincs váz a biciklijükön. És hogyan férhetki azon az apró résen egy gyerek?

Kicsi Dady visszatért, és cinkosan Imirekacsintott.
– Az lenne a legjobb, ha most rögtön áthoznáda hangfalakat. Siess, mert már vár!

Imivisszaadta a cigit, és szaladni kezdett. Ilyen gyorsan még sosem ért a kertenát a házhoz. A vállát beverte az ajtófélfába, de nem érdekelte, rohant tovább,egyenesen a magnóhoz, tépte a vezetékeket, remegő kézzel dobálta szét az útjábakerülő könyveket. Aztán újra ott állt Dady előtt. Lihegett, bizonytalanulegyensúlyozta a kezében a két egymásra fektetett, nehéz hangfalat. Dady zavartanbámult rá.

– Hát ez gyors volt. Pedig hát, anővérem, ugye… – Dady az öngyújtójával játszott. – Nem valami nagy szám, ha jobbanmeggondolom. Amúgy is, rettentő… rettentő szőrös.

Imi válaszhelyett Dady kezébe nyomta a hangfalakat. Dady megrogyott a súly alatt, és mostalig ért Imi válláig. Csak hebegett-habogott.

–Lehet, hogynem lesz kedves. Elképesztő ideges természete van.

Imifélretolta Dadyt, berobogott a lakásba, és máris ott állt a lány ajtaja előtt.Nagy levegőt vett, és kopogás nélkül lenyomta a kilincset.

Ági az ágyonült, de amikor meglátta Imit, talpra ugrott. Dühösen nézett vele farkasszemet.

–Csukd be azajtót!

Imibecsukta. Nézték egymást. Ági most nem hordott szemüveget, a haja hátra voltkötve, és valahogy az orra sem tűnt nagynak. Az arca vörös volt, a szeme kék.Egy hajtincs az arcába hullt. Imi elvigyorodott.

–Szia!

Ági a fiú feléfordított egy óriási gázsprayt.

–Rohadt kiszsaroló! Meg ne mozdulj, mert lefújlak!

Imi nemmozdult. Pedig legszívesebben elfutott volna. Ági visszaült az ágyra, és holjobbra, hol balra húzta széles, vastag száját.

–Ez szörnyűpofátlanság! Így megzsarolni az öcsémet! Hihetetlen, hogy milyenek a férfiak!
Hallgattak.Ági harciasan bámulta Imit, aztán vihogni kezdett. Magas, nyekergő hangja volt.

–Ilyenfiatal, aztán már ilyesmin jár az esze! Alamuszi macska nagyot ugrik!

Ági felálltaz ágyról, és közelebb lépett a fiúhoz. A gázsprayt még mindig fenyegetőentartotta maga elé.

–Szóval követtélengem, kémkedtél utánam! És most megzsarolod az öcsémet! Szép kis alak vagy,elárulhatnálak a szüleidnek! Nem is sejtik, hogy a fiacskájuk szexmániás!

Imi látta,hogy Kicsi Dady csúnyán beugratta. Nézte a harcias, pattanásos lányt, és azongondolkodott, milyen sértést vág majd a fejéhez, ha végre meg mer szólalni. DeÁgi nem hagyta szóhoz jutni.

–Árulkodhatszaz öcsémre nyugodtan. Engem nem érdekel, ha kirúgják a suliból. Nálam nem érszcélt ilyen hülye trükkökkel. Én nem vagyok ilyen lány, eltévesztetted az ajtót.Csak ezt akartam mondani, most már elmehetsz. Kifelé!

Imimegköszörülte a torkát.

–Egyáltalánnem tetszel.

Ági gúnyosanelmosolyodott.

–Na persze.Öcsi mindent elmesélt. De nem vagy az esetem. Pici vagy.

Imiösszerándult, mintha gyomorszájon ütötték volna. A magassága volt az érzékenypontja.

–Egyáltalánnem vagyok kicsi. Nagyobb vagyok nálad.

–Hát aztmegnézem!

Ágiodalépett a fiúhoz, és kihúzta magát. Nagy, kék szemei csillogtak, mintha Áginemrég sírt volna. Az egész lány illatozott, fénylett az arca.

–Na jó. Talánegy centivel magasabb vagy. De egy fiúnak legalább tíz centivel magasabbnakkell lennie a lánynál! –Ági hirtelenközel hajolt Imi arcához. Nyitott szájjal rágózott, mentolos lehelete Imiarcába csapott. – Mikor tetszettem meg neked?

Imi még mindigazon töprengett, milyen szöveggel alázza meg a lányt. Tanácstalanul körbenézetta szobában. Klassz kis szoba volt, a falon poszter néhány énekesről, a sarokbatámasztva hatalmas festmény egy riadt tekintetű, fekete nyúlról.

–Lógó fülűtörpenyúl. Én festettem. Szóval, mikor tetszettem meg neked?

–Azebédlőben. Mögötted álltam, és te nevettél. Egy zöld szemüveg volt rajtad.

Ági elhúztaa száját.

–Úúúú, azrémes volt! Bénán néztem ki benne. Most már kontaktlencsém van. Szóval,mögöttem álltál, és megtetszettem.

Imi a lányhomlokát bámulta, amelynek tetejére ráfeszültek a fekete, zsíros hajszálak.Áginak a szemöldöke is fekete volt, hosszú és íves. De az orra valahogy nemvolt nagy, mintha összement volna, és a szeme percről percre világosabb kékkéváltozott. Vakította Imit.

–Igen. Anevetésed. Sokszor eszembe jut.

Hallgattak.Ági leült az ágyra, és elmosolyodott.

–Emlékszemrád a suliból. De akkor még kisebb voltál. Nagyon megváltoztál egy év alatt.Szélesebb lett a vállad. És régen a hajad is idétlenül fésülted.

Néztékegymást. Imi még mindig az orrában érezte Ági mentolos leheletét. Csak mostvette észre, hogy a lány orra töve tele van pattanással. Biztos azokat kenikölnivel.

Ágiszigorúan az ágyra mutatott.

–Ülj le!

Imi engedelmeskedett.

–Nem tetszik,hogy megzsaroltad az öcsém. Nagyon csúnya dolog.

Ági oldaltfordította a fejét, és Imi látta, hogy nagy, elálló fülén színjátszósfülklipszet visel.

–Deugyanakkor megértem. Azért csináltad, mert tetszem neked. Nem ítéllek el, nekemis annyi minden megfordul a fejemben. El se hinnéd. Én se vagyok ártatlan. – Ági nyerítve felnevetett. – De nem ám!

Imimegbűvölten bámulta, ahogy Ági módszeresen véresre vakar egy pattanást ahomlokán.

–A lányoksincsenek fából. Minket is érdekel az ilyesmi. Ez természetes dolog. Nincsbenne semmi rendkívüli. Elvégre már tizenöt éves vagyok.

Imi látta,hogy Ági arca egészen a haja tövéig elvörösödik.

–Arragondolsz…–A fiú arcánlassan bárgyú mosoly terpeszkedett szét, mint egy sűrű tintapaca az ürespapíron. – Arra gondolsz, hogy én is…

Ágifélbeszakította.

–Nem gondoloksemmire! Csak azt mondtam, hogy nem ítéllek el. Nagyon is megértelek.

Bámultákegymást, és egyszerre komoly és ünnepélyes lett az arcuk.

–Melyikünkkezdje? – kérdezte Imi halkan.

–Te – felelte Ági rekedten.

Egy perccelkésőbb megilletődve ültek egymás mellett. Imi újra a festményt nézte a falon.

–A tenyuszid?

Ágibólintott, de nem nézett a fiúra.

–SzegényGusztikám elpusztult egy hónapja. Úgy bőgtem, el se tudod képzelni! Régenmindig a kaparására ébredtem.

Imi lopva alány hasára pillantott, amelyről előbb olyan könnyedén siklott le a nadrág.Pont, mint az újságokban, amelyeket Kicsi Dadytől kapott. Mint az igazi nőknél.De amit várt, a titok, az megfejtetlen maradt.

Ági kuncognikezdett.

–Szép kisalak vagy! Mikre rá nem veszel!

A vékonylányhang korábban sértette Imi fülét, de most olyan izgatónak találta, hogyhirtelen előre hajolt, és szájon csókolta Ágit. Összeütődött az orruk. Ágiváratlanul sírva fakadt, percekbe telt, amíg Imi megnyugtatta. Akkor újavihogni kezdett. Végül kijelentette, hogy el akar menni sétálni.

Kicsi Dadytnem találták a lakásban sehol. Imi sejtette, hogy most pár napig nem fogjalátni. Mindenesetre megígérte Áginak, hogy nem árulja be a bátyját a suliban.Azt persze nem tudta, éppen miről kell hallgatnia, mert Dady naponta elkövetettvalamit, amiért büntetés járt. Az előszobában összefutottak Ági anyukájával.Ági tüntetően belekarolt Imibe, aki zavarában valami köszönésfélét mormogott.

Amikorleértek a ház elé, Iminek eszébe jutott valami.

–Hattóljátszanak egy filmet. Egy…olyan romantikusat.

Ágimegszorította a kezét.

–Én főleg akaratés filmeket szeretem, imádom, ahogy összetörnek a dolgok. Gyönyörű, főlegamikor kilassítják! Múltkor egy kínai filmben valakinek levágták a fejét, ésbedobták a karateiskola közepére. Az összes lány sikoltozott a moziban, csak énnem. De ma valami romantikusat szeretnék látni. Olyan romantikus hangulatomvan!

Futnikezdtek, hogy elérjék az előadást. Kicsi Dady egy oszlop mögül bámulta őket.Imi esetlenül lépkedett, akár egy részeg, és még ilyen távolságból is látszott,milyen idétlenül mosolyog. „Ezt már kicsinálta a Muff kapitány” – gondoltaDady, és elismeréssel bámulta a nővérét, akit az apjuk halála óta nem látottkibontott hajjal. Rágyújtott egy cigire, és elgondolkodott. Ha Muff kapitánynakakkora hatalma van, hogy még az ő girhes nővérét is megszépíti, akkor lehetnevele komolyabb üzletet is csinálni.

Dadytöprengve fújta ki a füstöt, és lebiggyesztette a száját. Felnézett a borongós égre,és csodálkozva látta, hogy a gomolygó felhők lassan átváltoznak. Az egyik olyanalakú lett, mint egy hifitorony, a másik egy színes tévére hasonlított, a harmadikpedig egy tuningolt, sportkormányos Volkswagen GTI-re. Kicsi Dady elmosolyodott,a kezét a halántékához emelte, és tisztelgett Muff kapitánynak.

(2008, ősz, megjelent a RoHam Magazinban)

My Great Web page

Az ellopott zsiráf - HANGJÁTÉK

2012-01-17T09:55:00.000-08:00

Bemutató: 2012. január 21., 20:04., MR1 Kossuth Rádió

Saját regénye alapján írta: Dóka Péter

Gyerekek:

Barni - Farkas Benedek
Jenci - Szőlősi Levente
Dezsi - Szarka Zsombor
Tibi - Limpli Lénárt
Zsuzsi - Virág Panna
Ági - Fésű Anna

Felnőttek:

Szalai tata - Bezerédi Zoltán
Ili mama - Pogány Judit
Beniczky Péter - Elek Ferenc
Laci bácsi - Szarvas József
Szuszulek Tibor - Gazsó György
Apa - Epres Attila
Anya - Soltész Bözse
Kovács Antónió - Haás Vander Péter
Riporternő - Pálfi Kata
Luigi Tannenbaum - Tilo Werner

A felvételt Liszkai Károly készítette.
A rendező munkatársa: Kálmán János
Zenei szerkesztő: Kakó Gyula
Dramaturg: Palotás Ágnes

Rendezte: Solténszky Tibor

Hossz: 54’05”

Nietzsche a metrón

2011-12-08T09:12:00.000-08:00

Nietzsche a metrón utazott. Nem akart lovakkal találkozni, és erre jó oka volt. Rosszul lett, ha bánatos szemükbe nézett, nem kapott levegőt, ha meglátta a testükre aggatott szíjakat, egyszer azt álmodta, hogy a világ egy ló hátán egyensúlyoz, és látta az állat oldalán az ostorcsapások véres nyomait. Eddig úgy tűnt, Nietzsche terve bevált, mert a metrón sehol nem látott lovakat. Vele szemben egy férfi ült. Egy furcsa férfi. Két kezét az ölében tartotta, és szelíden nézett maga elé, göndör haja félig elfedte az arcát. Nietzsche szerette volna megsimogatni a göndör fürtöket, de tudta, hogy nem szabad, mert egyszer már megkergették ezért.
A Deák téri megállóhoz ért a metró, amikor a férfi hirtelen megmozdult, és felemelte öléből a kezét. Nietzsche akkor vette észre, hogy a férfi kezei kacskák, ujjai merevek és egyenesek, mintha bele akarna velük döfni a világba, amely így elbánt vele. A férfi remegve nyúlt a zsebébe, és nagy kínokkal kipiszkált onnan egy telefont. Egy percen át nyomkodta a gombokat, újabb perc volt, amíg a telefont a füle mellé ügyeskedte. Az utasok mind őt bámulták, Nietzsche tátott szájjal állt. A metró fékezett, az ajtók sziszegve vágódtak ki. Mindenki tisztán hallotta, hogy a férfi azt mondja a telefonba:

Anyuci… anyuci…
Mi lesz most, mondd, mi lesz?
A bérletem, a bérletem,
otthon maradt a bérletem.
Félek, anyuci…
Mi lesz most velem?

Nietzsche éppen hogy kifért a metró csapódó ajtói között. Az egyik ezüst oszlopba kapaszkodott, de már hiába. A lába kicsúszott alóla, teste reszketett, fogával az ajkába harapott, érezte a vér ízét a szájában. Boldog volt, mikor végre ráborult a csönd.
Az emberek elmentek mellette, csak egyvalaki hajolt le hozzá, fürgén lecsatolta róla az arany karórát, és már futott is a mozgólépcső felé. Végül egy ló lépett mellé, egy sárga, félig vak ló, és szelíden bámulta a kicsavarodott testet.
Nietzsche pedig csak feküdt. Leszállt benne az este, a benne épült házakban már égtek a lámpák, a benne kanyargó utcákat lassan belepte a hóesés.

A Mikulás kéziratot hoz

2011-12-08T09:11:00.001-08:00

Ma délután bejött a Mikulás a szerkesztőségbe, félszegen rám mosolygott, levette a puttonyát, és kivett belőle egy piros borítós kéziratot.
– Versek és mondókák – mondta szerényen. – Magam írogattam üres óráimban. És rajzoltam is hozzá.
– Időpontot szoktunk egyeztetni – mondtam, de a Mikulás csak mosolygott, és a szakállát huzigálta.
– A kis krampuszoknak is felolvastam. Nagyokat nevettek.
Belelapoztam, és próbáltam szakértő arcot vágni.
– El tetszik most olvasni? – kérdezte a Mikulás reménykedve.
A vállam vonogattam.
– Talán február elején. Addigra elolvassuk. De nem biztos.
A Mikulás gyűrött, zsírfoltos papírt kotort elő a zsebéből.
– A húsvéti nyúl ajánlása – motyogta. – A gyerekei is nagyon szeretik. A pici nyuszikák…
Olyan kérlelően nézett rám, hogy megrogyott a térdem.
– Beleolvasok a másik szobában – mondtam.
Leültem a szomszédos irodában, és olvasni kezdtem. A rajzok suták voltak, a versek ritmusa döccent, még a helyesírással is hadilábon állt a Mikulás. Az első vers így kezdődött:

Ha szitál a hóessés
az aztán frankón messés
felugrok a szánomra
oszt indulok a városba.

Én vagyok a Mikkulás
nem zenész vagy pikkulás
ha a rucim elhagyom
az aztán a pirrulás.

Nehéz helyzetbe kerültem. A versek rosszak. Az illusztráció pocsék. De a szerző ismert. Lehet, hogy ezzel a névvel elkapkodnák a könyvet, mint a cukrot. Ha másik kiadónál lesz siker, akkor kirúgnak. Ha mi jelentetjük meg, akkor leírják, hogy ez egy kommersz kiadó, és csak a pénzre hajt. Az ajtó mögül diszkrét köhécselést hallok. A Mikulásnak indulnia kell, különben nem ér oda időben az ajándékokkal. Mit tegyek? Mi legyen most? Izzadok, vakarózom, tanácstalanul meredek magam elé… Ha holnap nem kaptok ajándékot, akkor biztosak lehettek benne: még mindig kétségbeesetten bámulom a Mikulás kéziratát, rágom a körmöm, aztán a kezem tördelem. És nem tudok dönteni…

Trapper kedvenc magyar könyvei

2011-04-26T13:58:00.000-07:00

Trapper szagot fogott!
Több napi folyamatos szimatolás után közzéteszem Trapper kedvenc magyar könyveinek listáját. Egyenként dugtam Trapper orra alá a köteteket, csalásról szó sem lehet.

Bartis Attila: Nyugalom
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Csáth Géza: A varázsló halála
Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története
Mándy Iván: Tribünök árnyéka
Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja
Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
Tar Sándor: A mi utcánk
Tar Sándor: A 6714-es személy
Spiró György: Az Ikszek

Trapper, a kritikus kutya

2011-04-23T09:15:00.001-07:00

A fényképen Trapper látható, a kritikus kutya, aki a szaga alapján el tudja dönteni egy könyvről, hogy értékes alkotás-e. Trapper története egészen különös. Az ezredforduló környékén, Innsbruck közelében az osztrák rendőrség titkos kísérleteket végzett: létre akarták hozni a szuperkutyát (Überhund). Horst Spinner őrnagy leírja a könyvében (Ich und mein Spürhund), hogy sintértelepről szerezték be a kísérletben részt vevő állatokat, akik nem egyformán reagáltak azokra a kémiai anyagokra, amelyeket injekció formájában adtak be nekik. A 135. oldalon megemlít egy Trapper nevű kutyust, aki egy hibás koncentrációjú anyagtól kómába esett, és éppen Spinner őrnagyot bízták meg azzal, hogy Walter PPK típusú szolgálati fegyverével megszabadítsa szenvedéseitől. Spinner őrnagy aznap reggel borotválkozás közben az élet értelmetlenségén gondolkozott, és mint ilyen hangulataiban mindig, ezúttal is betette a táskájába Thomas Mann Varázshegyét. Délután, miután néhány töltényt vételezett, a kábult kutyát a karjába vette, a kert végébe cipelte, és kibiztosította a fegyvert. Hirtelen észrevette, hogy Trapper orrcimpája mozogni kezd, és a kutya feje az őrnagy táskája felé fordul. Mivel a táskában volt Spinner őrnagy bécsi virslije is (Wiener Würstchen) némi mustár (Bayrischer Senf) társaságában, először arra gyanakodott, ez keltette fel Trapper érdeklődését. Kipakolta a táskáját, Trapper orra alá dugta a virslit, aztán sorra minden holmiját, és csodálkozva látta, hogy a kutyára a Varázshegy van különös hatással: remegve szaglássza, és boldogan morog, amikor közelebb férkőzhet hozzá. Néhány perc szimatolás után Trapper egészséges vakkantásokkal talpra állt. Az elkövetkező napokban Spinner őrnagy más könyveket is a kutya orra elé tolt, és kiderült: Trapper teljes biztonsággal felismeri a remekműveket. Olyankor boldogan morog, csóválja a farkát, és ragyog a szeme. Ha viszont közepes könyvet dugtak az orra alá, elfordította a fejét, esetleg vicsorogni kezdett. A rossz könyvekre egyáltalán nem reagált. Egyetlen alkalommal tévedett csak: Musil Tulajdonságok nélküli emberét megszaglászta egy kicsit, aztán elment vacsorázni. Ezt Spinner őrnagy megerősítésnek vette arra nézve, hogy ezt a regényt nem kell elolvasnia. Az őrnagy könyvének Trapperről szóló fejezete szomorúan végződik: miután irodalomkritikusok megneszelték, hogy tévedhetetlen ítéletű kutya van a birtokában, egy napon Trappernek nyoma veszett. Spinner még egy ideig könyveket szagoltatott a kómába esett kutyákkal, de a csoda nem ismétlődött meg. A kísérleti telep hamarosan bezárt, mára már a bunkereket is felszámolták. Kritikusok a mai napig keresik Trappert, és időről időre felröppen a hír, hogy látták valamelyik könyvtár közelében, egyszer még kép is készült arról, hogy egy fiatal író egy fekete kutya orra alá tolja a könyvét, és reménykedve várja a reakciót. Idáig senkinek sem beszéltem róla, de most elmondom: Trapperre én találtam rá öt évvel ezelőtt. Kiselejtezett könyvek között feküdt, fejét egy Kafka-kisregényen nyugtatta, mancsai között egy ütött-kopott Hrabal-könyvet tartott. Csáth Géza novelláival csaltam haza, és azóta is itt lakik nálam a kertben. Jól megvagyunk, Musilt is megszerette. A házát remekművek borítójával tapétáztam ki, ételes edénykéje aljára az Anna Kareninából ragasztottam oldalakat. Ezen a képen egy labdával látható. Napokig dolgoztam azon, hogy a labda belsejébe belecsúsztassak néhány Kosztolányi-verset. Azóta mindig magával viszi. Most dolgozom egy Dosztojevszkij-nyakörvön.

Visszatérés a paradicsomba (Andri Snaer Magnason: A kékbolygó története)

2011-04-21T14:36:00.004-07:00

Sose láttam még izlandi embert, ezért alaposan megnéztem magamnak. Jó svádájú, szőkés hajú, kék szemű fickó volt. Nem pislogott ki a hátizsákjából álmos fókalány, és sarki róka sem gubbasztott a lábánál. Írónak nézett ki. És az is volt. Andri Magnasonnak hívták, s fekete filctollal dedikálta nekem a könyvét, A kékbolygó történetét. A nevem alá rövid szöveget is biggyesztett, valami kedveset, gondolom. Annál szomorúbb, hogy sosem fogom megérteni.

Magnason regénye – amely eddig 22 országban jelent meg – egy fura égitesten játszódik: a gyerekek bolygóján. A főszereplő Brimir és Hulda boldogan él itt a társaival, vidáman ropogtatja a sült fókahúst, és ámulva bámulja a pillangók repülését. És éppen akkor jön a konfliktus, amikor már nagyon várom: egy felnőtt érkezik az űrből. Kellemes megjelenésű fickó, Hihi-Hahónak hívják, és valóra váltja az álmokat. Először a repülés élményét ajándékozza az elcsábuló gyerekeknek. Ezért még nem kér fizetséget, de a többi csodatételért már igen. Mindenért egy csipet fiatalságot.

Lassan ébredek rá, hogy a bűnbeesés történetét olvasom. Brimir és Hulda, aki – Ádámhoz és Évához hasonlóan – enged a kísértésnek, arra kényszerül, hogy elhagyja a kék paradicsomot. Mindketten a bolygó másik, sötét felére kerülnek, innen próbálnak visszatalálni a társaikhoz. Vezekléstörténetbe oltott, kalandos hazautazás veszi kezdetét, amely a könyv legpergősebb és a legizgalmasabb része. Népmeséket, mitológiai történeteket idéz fel, ahogy a páros sötét erdőben bolyong, ijesztő állatok elől menekül, és megtalálja az éjszaka sápadt gyermekeit.

A hazaérkezés szatírába hajlik: Brimirt és Huldát egy hanyatló jóléti társadalom fogadja, amelynek polgárai – a gyerekek – eltunyultak, megöregedtek, és érzéketlenné váltak. A fiú és a lány messziről jött prófétaként igyekszik felnyitni elhülyült társai szemét. Hihi-Hahó ténykedése miatt az élővilág egyensúlya is felborult (a környezetvédelem az izlandi Al Gore-ként is emlegetett Magnason vesszőparipája), a gyerekeké a feladat, hogy a kizökkent időt helyretolják. Ügyesen összefognak, és megadják Hihi-Hahónak, amire a leginkább vágyott. A hatalom mámorító érzését. Szerencsére a mámor hamar elszáll, és a felnőtt rálel a kék bolygón arra, ami még a hatalomnál is nagyszerűbb.

Magnasontól nagyon távol áll a hatásvadászat, nem akar az első pillanattól görcsösen tetszeni, nem adja el a lelkét egy szójátékért. Egyszerű, világos nyelven fogalmaz, érezhetően az a szándéka, hogy klasszikus gyermekkönyvet írjon. Ez a törekvés a felhasznált motívumokból is látszik: a regénye olyan, mintha tucatnyi meséből és toposzból volna összegyúrva, amelyek külön-külön ismerősek, de egymásba gabalyodva bájosan ismeretlen történetet alkotnak. S bár gyerekkönyvet olvasok, a felnőttek világának legnagyobb és örök problémája is előbukkan: az idő múlása, az öregedés. Hihi-Hahó, az egyetlen felnőtt szereplő fiatalságot gyűjt, s ennek következtében a gyerekek nehezen mozgó, ősz hajú csemetékké válnak – számomra ez a legmegrendítőbb kép az egész regényben.

Az idő fogalma a történetben csak a bűnbeesés után nyer értelmet – éppen az öregedés miatt –, de mielőtt tragédia történne, Magnason újra eltörli az időt. Ismerős ez a befejezés: hasonlóan helyezi főszereplőit az időtlenségbe Andersen A Hókirálynő című meséje végén. „Ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!" – mondja ott a nagymama Kainak és Gerdának. És Andersen befejező sorait akár Magnason is írhatta volna: „Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.” Magnason hőseivel – Andersen szereplőihez hasonlóan – megtörténik a csoda: visszatérhetnek a paradicsomba.

Utószó: A kékbolygó történetét a Koinónia Kiadó jelentette meg, ez az első izlandi gyerekkönyv magyarul. Az illusztrációkat Kovács Katalin készítette. Ajánlom a kötetet mindenkinek. Az olvasás élményén túl kaptam egy bónusz ajándékot: megismertem egy szót, amelyet eddig még soha nem hallottam. Vajon mindenki más ismeri rajtam kívül a bakalódik jelentését? Na, és itt a link: A kékbolygó története

Soha senkinek

2011-04-18T03:44:00.000-07:00

Soha senkinek

Sziasztok, egy kicsit reklámozom a Móra Kiadó egyik új könyvét. B. T. Hanika Soha senkinek című regénye igazi unikum, olyan témáról szól, amelyről Magyarországon nem születnek könyvek: a családon belüli erőszakról, a nyomában járó félelemről és a megalázottság érzéséről. Malvina, a főszereplő kislány éveken át próbálja elfelejteni, ami hat éves korában történt vele, de aztán nem bírja tovább - megtöri a hallgatást, ahogy a sorozat borítóján is olvasható. Szerintem ilyesmiről nem is lehet írni, ifjúsági regényben pedig pláne nem. Hanikának sikerült, talán azért, mert csendesen, visszafogottan meséli el Malvina történetét, sok helyen inkább csak sejtet, nem akarja olvasóját letaglózni - legalábbis nem a taszító részletek leírásával. Ha lesz a könyvről értékelhető kritika, iderakok egy linket. Ami biztos: csütörtökön a Klub Rádióban Oláh Andrea fog velem beszélgetni a könyvről és a TABU sorozatról. Hát ennyi.

Betyárvilág

2011-03-15T14:59:00.000-07:00

Március idusa

Ami jó: zongoraszó szűrődik át a másik szobából.

Ami rossz: nem ragaszthatok egy saját kis napot a szobám plafonjára, pedig jó lenne idebent egy kis természetes fény. Gondolkodom a fénycsatornán, ez egy különleges építészeti megoldás, csak nagyon drága.

Ami rossz: a politika csúnya nagy lábával beletaposott az életembe. Pár hónapja beküldtem A kék hajú lány című filmnovellámat (de régi szó) a Bálint Ágnes Műhely pályázatára. A díjazottak között voltam, találkoztam Rózsa János rendezővel, megbeszéltük, hogy tovább dolgozom a novellán. Írtam egy újabb változatot, elküldtem - aztán nem kaptam választ. Néhány nappal később olvastam, hogy elküldték Rózsa Jánost az Objektív Filmstúdió éléről, a magyar filmstúdiókat összevonták, az élükre Such György került. A Bálint Ágnes Műhely az Objektív Filmstúdió keretei között működött - és a jelek szerinte az összevonáskor megszűnt. Mindenesetre Such György nem küldött nekem levelet, hogy továbbra is számít rám.

Ami jó: az abonyi vadasparkban lefényképeztem egy majmot , aki megrázóan emberi módon lopott el a másik majomtól egy diót.

Ami rossz: Wittgensteinnek igaza van. Die Grenzen meiner Sprache bedeuten die Grenzen meiner Welt.

Ami jó: hamarosan megjelenik a Betyárvilág című könyvem, amely Komjáthy István gyűjtése alapján készült.

Ami rossz: senki sem fogja érteni, miért ír egy ilyen liberális pesti figura a betyárokról.

Ami jó: szellemes magyarázatokat tudok majd adni.

Ami rossz: nem tudok címet adni egy regénynek, amit szerkesztek.

Ami jó: még mindig szól a zongora...

A fekete bárány

2010-04-30T13:53:00.001-07:00

Ő a fekete bárány,
Pedig nagyon is ember.
Pityunak hívják, és az eszét
Elitta állítólag,
Pedig okos volt,
Sokra vihette volna.
Ő volt a reménység
A családban, csak az ital
Meg a jelleme, az gyenge,
Emberileg problémás,
Nem úgy, mint a másik
Rokon, a Gyula, aki egy minta,
Kitüntetéssel diplomázott,
Csúcs férj, remek apa,
Egy példakép.
De a Pityut mégis jobban
Szereti mindenki, mert
Ő elrontotta az életét.

Volt egy nyulam

2010-04-30T13:48:00.000-07:00

Volt egy nyulam.
Lógó fülű, dalmata
Amerikai törpenyúl,
Ez volt a ketrecre írva,
Amiben megláttam a boltban.
Éppen nem csinált semmit.
Ez jellemző volt rá,
Sosem csinált semmit.
Csak evett és aludt,
És néha a lábával toppantott.
Olyankor apám azt mondta,
Hívja a nyuszilányt.

De nem jött soha a nyuszilány,
Hiába hívta. Pedig segítettünk,
Toppantottam én is, apa is.
Néha még anya is. De nem.
Fricinek hívták a lógó fülű,
Dalmata amerikai törpenyulat.
De a nevére nem hallgatott
Soha. Buta kis állatka,
Mondta anyám, de nem volt
Igaza. Csak úgy tett, mert
Nem akarta, hogy ugráltassuk.
Szabad akart lenni, azt hiszem.

Egy nap aztán, péntek volt,
Üres volt a ketrece reggel.
Elugrált innen, Apa azt mondta,
Egy másik gyerekhez.
De én nem hittem neki, mert már öt
Éves voltam. Majdnem hat.
Csak egy fénykép maradt
Róla, ott lóg a falon.
Engem néz, és közben olyan,
Mint régen. Nem csinál semmit.

Blogolni kezdek

2010-03-20T06:43:00.001-07:00